A boldogság is egy buborék, mondom a nyári akadémia vége felé, és megosztom azt a tapasztalatom, hogy míg egy évvel korábban először vettem részt ezen az akadémián, és ezért minden új volt, a következő évben mindent összehasonlítottam a már meglévő tapasztalatommal, mindent kicsit hiányosnak találtam, ráadásul egy boldogság buborékban érkeztem. Épp Perúból jöttem vissza 2016-ban, megálltam a németországi nyári akadémián, tele voltam eufóriával, élményekkel, és úgy éreztem, hogy én egészen rendben vagyok, észre sem vettem, hogy el voltam telve magammal. Viccelődtem, nevetgéltem, csacsogtam. Szerdáig. Amikor azt éreztem, nem bírom ki a csütörtöki szabad napot, hogy végre kiülhessek Wilfried mellé, amire amúgy nem volt garancia, hogy sikerül, hiszen mindenki ki akart ülni mellé.
Ugyanis Wilfried Nelles mondott egy mondatot egy LIP állítás során valaki másnak. A mondat egyenesen a szívemet találta el. Az eufória buborékom kipukkadt. Lezuhantam és becsapódtam a földbe. Hirtelen egyáltalán nem voltam rendben. A szívemen tátongó hatalmas lyukkal csendesen mozogtam a szünetekben. Hirtelen nagyon sok más, hozzám hasonló emberrel kezdtem el kapcsolódni. Egyszerre csak valami máshogy kezdett el áramlani, mint korábban, amikor mindent elmosott a boldogságom árja. Aztán valahogy mégiscsak kihívott Wilfried, sikerült ránéznem a témámra, ami közben méginkább elkeseredtem. Semmi köze nem volt az elképzeléseimhez. Tovafújta az utolsó boldogság-illúzióm foszlányait is. Mégis, valami a lelkemben megnyugodott. Wilfried egyik könyvének magyar címe: A gyógyító valóság. Igen, gyógyítóan hatott a valóság. Ezt osztottam meg tömören 2016-ban a záró szombati napon dél körül a csoporttal, és Wilfried ezt a mondatomat, a 𝑏𝑜𝑙𝑑𝑜𝑔𝑠𝑎́𝑔 𝑖𝑠 𝑒𝑔𝑦 𝑏𝑢𝑏𝑜𝑟𝑒́𝑘, elkapta, és megnyitotta vele a szokásos spontán, záró előadását.
A mostani, tíz évvel későbbi nyári akadémiánkon megfigyeltem, hogy milyen kirekesztő hatása van az eufórikus mulatságnak. A hang dominál, nem tudod előle megvédeni magad. A hang rezgés. Ha be is dugod a füled, érinti a test sejtjeit. Aki beszél, az dominál, aki hangos, az uralja a teret. Az eufórikus örömbuborékban égők számára egyáltalán el sem képzelhető, hogy lehet valaki, aki pont nem erre vágyik. Mint ahogy én sem láttam ki a saját kis boldogság buborékomból, a csoport egy része sem tudott kilátni a saját eufórikus buli buborékjából. Ezért, ha valaki épp nem erre vágyott, annak el kellett mennie sétálni, vagy a városba, vagy visszavonulhatott a szobájába, ugyanis a Posticum teraszán a programok után soha nem volt csend. Ez most egy magyar csoport volt. Elgondolkodtam ezen, mivel hajlamosak vagyok mi, erdélyi magyarok ráfogni a románokra, hogy ők zajosak vagy hangosak, ugyanakkor a saját hangorgiáinkat nem látjuk. Talán ez a tobzodó, másokat nem érzékelő viselkedésünk az egyik vakfoltunk. Talán pont ezért élünk a románokkal együtt, segíthetnek tükröt tartani. (Talán) pont ugyanolyanok vagyunk, mint az a lenézett másik.
Az aktivitások közül a közös dalolás, a közös éneklés képes egy csoportot a leggyorsabban rezonanciába, egy hullámhosszra emelni. Eleget daloltam, mantráztam együtt másokkal, hogy ezt számtalanszor megtapasztaljam. Ugyanakkor a csend az alapja mindennek. Onnan fakad és oda tér vissza minden. A csend nélküli alap nélkül a közös éneklés egy idő után lárma. Csak aki képes elcsendesedni tudja meghallani a hang utórezgését. Csak a csendből tud valami új fakadni. Csend nélkül a hang ismétlődő mintává alakul, ami folyamatosan izgatja az idegrendszert. Ezt ismerve ezt jól ki is használták a názi koncentrációs táborokban, ahol soha nem volt csend, mindig ment a zene. Ez látszik mindenhol a világban, kezdve az iskolák udvarától, ahol szünetben folyton megy a zene, a városi buszmegállókban, ahol megy a rádió, az autókból kidübörgő zenék, a partik, a fesztiválok, a szórakoztatóipar csinnadrattája, egészen a szociális média sok, gyűlölködő vélemény háborújáig, láthatjuk a modern világ egyik, egyre fokozódó válságát: eltűntek a fülek, csak szájak vannak, ahol mindenki mondja a magáét.
A csend lehet az a tér, ami közös. Ahol a valódi közösség kialakulhat. Ahol nincs hangadó és megmondóember. Ahol a legkisebb, leggyengébb hangnak is helye van, mint ahogyan a természetben helye van a rigó egyszemélyes hangversenyének, és a kis madarak pityegésének is. Akinek füle van, hallja. De a fülhöz ki kell lépni az önmagát gerjesztő boldogság mámorból. Kicsivé kell válni. Akkorává, mint mindenki más. A csendben megmarad a különbözőség, mégis, a csendben mindenki egyenrangú. A csend a közös otthon.
„Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.” (Hamvas Béla)
Talán, ha nincs ez a nyári akadémia, nem látom meg ezt a kollektív vonást, nem körvonalazódik ki ilyen egyértelműen, és csak a pozitív a befogadó, szerethető, vagány oldalát érzékelem, mint ahogyan eddig gyakran csak ezt láttam. Azt, amitől szenvedtem és ami miatt valószínűleg kicsit mindig is kívülálló voltam, nem láttam kollektív szinten, csak a saját, szubjektív történetemnek véltem.
Minden találkozás találkozás önmagunkkal. Köszönöm minden egyes résztvevőnek a lehetőséget a találkozásra, és hogy bennem is jól megmozgatta a polarizáció és radikális spiritualitás témát. Kívánok mindenséggel teljese nyarat! Találkozunk ősszel!
A boldogság is egy buborék, avagy a csend körei