Van egy részünk, aki arra vár, hogy az anyja ismerje el, hibát követett el vele szemben. Van egy részünk, amely arra vár, hogy a családja ismerje el, hibát követett vele szemben. Van egy részünk, amely arra vár, a volt osztálytársak,

Gyermekkoromban volt egy kiskapu, ami a mi udvarunk és nagyanyám és nagynénémék udvara között állt.
Számunkra természetes volt az a kapu. Abba születtünk bele. Az a világ, amelyik kerítésén nincs kiskapu, hogy azokhoz, akiket szeretünk, hamarább átjuthassunk, nem létezett. Jártunk is át rendesen.

A Wilfried Nelles által kidolgozott LIP, életintegrálási modell szerint a mai ember, vagyis a modern ember a kamasz tudatszintjén él. Mai, modern emberen azt az embert érti, aki a tradicionális, a MI tudatszintjét kinőtte, belenőtt az én tudatba.

A gyermek még egy az érzéseivel. Ugyanúgy, ahogy egy az anyjával vagy azzal, aki az anyát helyettesíti. Szüksége van a szimbiózisra, mert érzelmileg még nem független. Wilfried Nelles csodálatos képével élve, a gyermek teste születése előtt még az anyánál van,

A gyerek semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy szeressék.

Semmi másra.
Ha ez nincs, számára a semmi van.
A nemlét van.
A lét számára szeretetet jelent.
Bármit megtesz azért, hogy szeretve és elfogadva legyen.
Jól tanul.
Teljesít.

Minél kevesebbet tudok a kliensemről, annál jobb. Ez homlokegyenest szembemegy a modern pszichológiával. De hiszen nem az lényeg, hogy minél több titkot, összefüggést, blokkot, akadályozó mintát feltárjunk, és ezáltal szabadabbá váljak? kérdezheted most magadban. A lényeg itt sem a mennyiségen van.