Előfordul, hogy tapintható a félelem. Nem akarom, hogy feltépjük a régi sebeket, és aztán ott maradjak a fájdalommal, mondják gyakran a klienseim. Egyfelől tudják, nincs más út a gyógyulás felé, mint hogy a régi sebet még egyszer feltépjük (ha már begyógyult, az már nem seb, az már heg, az már annak a jele, hogy elmúlt), másfelől úgy szeretnék a gyógyulást, hogy megússzák a fájdalmat.
A kérésből van, hogy kihallatszik a türelmetlenség. Legyek végre túl rajta, hogy tudjak nyugodtan élni. Kihallatszik a vágy, hogy valaki biztostítsa már őt afelől, hogy nem fog fájni. Kihallatszik a vágy, hogy olyan utat találjunk a gyógyulás felé, ami neki megfelel. Mindezek ellenére csak annyit tudok mondani, hogy rábízzuk magunkat a folyamatra, és addig megyünk el, ameddig lehetséges. Ez gyakran sovány vigasznak tűnik. Lerí az arcról a csalódottság, hogy akkor ezúttal sem lesz egy végleges gyógyulás, egy fájdalommentes procedúra, egy lezárás, egy tutibiztos a kézben.
Lehet, hogy már nagyon sok terápián végigment ez a kliens. Ennek ellenére a seb még ott van. Tudja, hogy ott van, emiatt fél. Dönthet úgy, hogy nem tépjük fel még egyszer a sebet, mert nem akarja, hogy fájjon. Ez a döntés viszont az övé. Ettől függetlenül lehet érezni a haragot a terapeuták iránt, akik feltépték a sebet, de nem gyógyították meg őt. A sebet nem lehet meggyógyítani. A seb, ha már nem rejtegetjük, ha a felszínre kerül, meggyógyul magától. Ha valóban nincs ellenállás, akkor egy erős fájdalomhullám vagy huzal megy át a testen. A fájdalom is energia. Olyan intenzitású, amit egy felnőtt igen, egy gyerek nem tud elviselni. Ha korábban, a korábbi terapeuták látogatása során nem gyógyult meg, azt jelenti, hogy a kliens még nem volt készen arra, hogy kibírja. Így az első fájdalomérzetnél azonnal visszadugta a sebet oda, a mélybe, ahol nem fáj annyira.
Azt a lépést, amivel a szembenézésre igent tud mondani a kliensem, nem vállalhatom át. Mihelyt valaki valamit a másiktól át akar vállalni, a szülő szerepébe helyezi magát, és a gyerek helyett dönt. Ha tehát valaki semmi garancia nélkül kész a korábbi tapasztalatai ellenére ismét igent mondani arra, hogy egy állításban vagy coachingban ránéz a témájára, és esetleg feltépünk egy régi, begyógyítatlan sebet, akkor tudok vele dolgozni, mert akkor egy felnőttel dolgozom, aki a jelenben gyökerezik és a jelenben ad választ az életre, nem pedig reagál (reaction – re-akció, egy múltbeli helyzet tapasztalata alapján egy múltbeli válasznak, cselekvésnek a jelenben való megismétlése). Ha úgy dönt, hogy mégsem kockáztat, mert még fél a fájdalomtól, mert még nem bírja ki azt, hogy nincs garancia arra, hogy ezúttal sikerül, akkor én ezt tiszteletben tartom. Nem győzködöm, nem bátorítom, nem próbálom rávenni semmire. Nem avatkozom be. Nem veszem személyesre és nem csinálok ebből magam számára egy szakmai ügyet. Akkor sem, ha esetleg még összehoz a sors, és én azt látom, hogy még mindig rágódik, még mindig izzik az a régi seb. Látom őt a folyamatában, és tiszteletben tartom azt. Nem tudhatom, annak a sebnek mi a szerepe az életében, meddig formálja, alakítja őt. Az is lehet, hogy halála pillanatáig. Az is lehet, hogy ez a seb lesz az, ami a halálakor elvezeti a békéhez, a teljességhez.
Ehhez a kis cikkhez talán Fodor Ákos Tanácsa illik a leginkább:
“Ne habozz: akit,
amit, amint megláttál:
azonnal hagyd úgy.”