Lassan már annak is örülhetünk, ha a másik nem szedi ki azonnal a szemünk. Ennek a veszélye a középhez közelállók esetében talán még nagyobb, mint a széleken lengedezőkében. Ugyanis azzal, aki a szélen mozog, egyételműen a másik szélen álló áll szemben, aki a közép tájékán mozog, azt meg kb mindenki ellenségnek látja. Itt tart az emberiség egyelőre, és nem máshol. Erich Fromm Létezni vagy birtokolni könyvét olvasom, amikor írta, ’76-ban én még meg sem voltam. Minden végletre felhívta a figyelmet, mind a kapitalizmus, mind a kommunizmus, mind a szocializmus veszélyeire és csapdáira. Az irányt is leírja, ha a tendenciák nem változnak (nem változtak). Részletes leírását adja a marketing-karakternek és a Homo Consumernek, és felhívja a figyelmet arra, hogy ha nem változunk egyénileg és nem változnak a társadalmi szerkezetek, politikai programok, az istenített birtoklás és versenyorientált hozzáállás, tömeges öngyilkosságot követünk el. Nagyon érdekes az is, ahogyan az olimpiáról ír (már akkor!). Kelet és Nyugat ideológiai őrületét is részletesen taglalja, egyiket sem kíméli, egyiket sem tartja jobbnak a másiknál. Nem is csodálkozom, hogy nem vele van tele a sajtó. Miért lenne tele valaki olyannak a gondolataival, akit olvasva mindenki iszonyú kényelmetlenül érezné magát, mert az összes felelősséghárítást kiszedi az összes ember kezéből, és azt mondja, kezd magaddal, vállalj felelősséget, de ne csak mint egyén, hanem úgy is, mint a társadalom tagja.
Ami számomra meglepő volt, az, hogy azt írja, Nyugat nem a humanista vallásosság (itt a vallásosságon nem a keresztény vallásosságot érti, hanem egyfajta humanista és ökonóm hozzáállást) vonalat követte, hanem visszakerült a középkorba és egy kibernetikus, “mosolygó fasizmus, technokrácia” felé tart, amelyben az elidegenedett ember a tárgya rabszolgájává válik.
Azért meglepő, mert vagy tíz éve, amikor Dieter Breuers könyvét olvastam románul, a címe O istorie puțin altfel a vrăjitorilor și a prigonirii lor, ami magyul kb így hangzik A boszorkányok és üldözésük egy kissé másfajta története, ami az európai boszorkányüldözés archívumokban fellelhető dokumentumok alapján készített dokumentum könyve nagyon izgalmas és olvasmányos módon megírva, az állapotom a könyv olvasása alatt két extrém között ingazodott: az egyik az volt, milyen jó, hogy nem a középkorban élünk, mert már máglyára kerültem volna, a másik meg, hogy Úristen, hiszen tisztára a középkorban élünk ma is, bármelyik pillanatban bárkit elítélhetnek. Azóta ez az érzés felerősödött. A legtöbb mély beszélgetés közben, ha még egyáltalán belemerészkedem ilyenbe az én köreimen kívül, mély szomorúság van a szívemben, annak a szomorúsága, hogy egyre nehezebben értjük és érezzük egymást. Egyre ritkábban lehet szólni bármiről, hogy valaki azért, amit szóltál, ne harapja le a fejed. Ha ez így folytatódik, akkor az igazi diktatúrák ideje még hátravan, és mindenki számára kötelező lesz hozzá tapsolni. Nem vesszük észre, hogy mi magunk tapodjuk hozzá az utat.
Hogy én mit tudok tenni? Maradok, ahogy eddig is, a közép körül, a szív körül mozogva, leírva, kimondva, vállalva azt, amivel egyetértek, azt is, amivel nem, azzal a következménnyel együtt, hogy vagy a “bal kezem”, vagy a “jobb kezem” fog megkövezni érte. Mindekettő én vagyok. Mindkettő mi vagyunk.
Az elfelejtett világítótorony