Nemrég kaptam egy visszajelzést, “a férjemmel egy olyat csókolóztunk a minap, mint amilyet huszonegynéhány éve nem”, ami ismét elgondolkodtatott a sikerről. Amennyire csak vissza tudok emlékezni magamra, ha azt tehettem, amit valóban szerettem, soha nem unatkoztam és nem éreztem azt, hogy nem vagyok eléggé sikeres. Mivel olvasni és kint a természetben jönni-menni szerettem a legjobban, elég egyszerűen lehettem gyakran sikeres. Persze, gyerekként nem gondoltam magamra úgy, hogy tyű de sikeres vagyok, hogy olvashatok, vagy hogy szedhetem a kertben az ibolyát, hanem boldog önfeledtségben olvastam és szedtem az ibolyát. Néha nagyokat sírtam a szénában vagy a kád szélén, de ezzel együtt volt jó a gyermekkorom úgy, ahogy volt. Tele volt. Ezt a természetre és könyvek világára rácsodálkozást tanultam is, de a fogékonyságom is megvolt rá. Aztán a szerelmek viharai valamelyest megcincálták ezt a teljes világom, és a magány hidege is megrepedeztette a széleit, ahogy ez fiatalon normális. De valahogy a legnagyobb viharok és repedezések közepette is gyakran kiáltottam fel magamban vagy hangosan, amikor rácsodálkoztam a lét megannyi csodájára, szépségére, titokzatosságára.
Semmiféle gazdag fantáziával nem képzelhettem el volna magamnak ilyen életet, hogy ilyen negyvenesen létezni, hogy az életnek örülés és a hála nemhogy fogyna napjaim számával, hanem egyenes arányban növekszik.
Hogy egy egy állítás nap után, amikor kimegyek sétálni, annyira tele vagyok a mindenséggel, hogy egy kicsit sírok, nem az örömtől, nem a szomorúságtól, hanem a tele-érzéstől és a hálától, a mindenséggel összekapcsoltságtól. Ezek állapotok, amelyekben gyakran, egészen kicsi koromtól volt bőven részem, amelyeket nem befolyásolt, hogy épp egy fitying nélkül vagyok valahol a világban, hogy keményen dolgozom napi 18 órát a mezőn, hogy egy multinál szaporítom az IT-t, hogy hatalmas anyagi vagy kapcsolati veszteségeket élek meg, hogy az egészségem erősen vacakol, vagy épp egyáltalán semmi nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem.
Hogy vannak-e sikereim? Biztosan vannak olyanjaim is, amit általában sikernek nevezünk. De jól emlékszem arra a pillanatra, amikor valaki egyszer megjegyezte, látom, elkezdtek menni a dolgaid, a válaszom az volt, de hát az én dolgaim mindig mentek. Honnan, milyen perspektívából nézzük a dolgokat, nagyon sokat számít. Mert ha én úgy élem meg, hogy a dolgaim mindig mennek, igaz, gyakran számomra is meglepő irányban, akkor én valóban sikeres vagyok. Ha viszont csak akkor érzem magam sikeresnek, ha a dolgaim az általam vágyott vagy kigondolt módon alakulnak, akkor ritkán vagyok sikeres, és általában jön hamar a siker árnyéka, ami egy nyugtalanító “nem elég érzés” és kábé úgy lőttek a lelki békének, mint a pinty.
Ez az árnyék a modern lájtmotívja. Nincs ember, aki ne ismerné, mivel rajtunk keresztül nyilvánul meg ilyen formában is a kor szelleme. Az egész törekvés, törtetés, önmagunk tördelése mind kevesebbé tesz, mert mindinkább szétszakít. Minél több mindenben lenni minél tökéletesebb és sikeresebb. Mindenhez is érteni, nehogy lemaradjunk. Mindenhol ott lenni, mindenről tudni. A tudás almája, ím visszaharapott. Sebétől jajong a világ.
Jó étvággyal megenni az almát, az utolsó falásig, talán azt jelenti, erre a modernre, erre az árnyékra is, mint életem részére rábólintok, és, paradox módon, talán itt tud átbilleni az életünk. Megettem az utolsó falásig a tudás almáját, most már ülhetünk Sokrátésszal ketten a padon, s nyugodtan mondhatjuk, hogy csak semmi pánik, bármennyit is tudjunk meg, annál tovább, mint Szokrátész, nem fogunk jutni, hogy “csak azt tudom, hogy semmit semmit sem tudok.
Tudunk-e így magunkévá tenni bármiféle tudást? Ha igen, akkor bonápp!
