A vakfolt miatt ülök ki, amit említettél, hogy mindenkinek van vakfoltja, ezért fontos, hogy a terapeuta is menjen szupervízióba, ha nem boldogul magában. Mert úgy érzem, nincs témám, de nem tudom, hogy ez arrogancia-e, vagy tényleg nincs témám. Úgy érzem, megoldottam a múltbeli problémákat. Itt közbeszólok, a múltat nem lehet megoldani, de az lehet, hogy kinőtted a múltat, ahogy Jung mondaná. De aztán, ahogy tovább növekedsz, az új kor és tudatszint meghozza a maga új problémáit. És lehet, hogy most tényleg egy tranzitban vagy, ami azt jelenti, a múlt problémáit már kinőtted, az új problémák még nem látszanak, még csak most gyűlnek. De én nem szoktam sem megsürgetni, sem piszkálni semmit. Az is lehet, hogy amikor majd jelentkeznek az új problémák, nagyon jól fogsz boldogulni egyedül és terápia nélkül is.
Aztán a szó ismét átkerül a klienshez, magyaráz, hallgatom, nézem csendben. Ő is elhallgat, hosszasan nézünk egymás szemébe. Ismét elkezdi magyarázni, hogy tényleg jól van, nincs témája vagy problémája. Ismét hallgatunk. Az egyetlen szó, ami fennakad a csendben figyelésem szűrőjén az az arrogancia. Hirtelen megkérdem, amúgy meg mi a bajod az arroganciával? Hát lehet, hogy igenis vannak problémáim, csak azért nem látom őket, mert arrogáns vagyok, feleli a kliens. Semmiféle interpretációba nem megyek bele, hanem előállok a javaslattal, nézzük meg az arroganciáját. Kiválaszt valakit az arrogancia képviselőjének. Nagyon hamar kiderül, hogy ez egy félreértett arrogancia, igazából az egész élete alatt összegyűlt élet- és munkatapasztalatáról van szó. Mély, csendes, ragyogó, szinte teljesen szótlan, hosszú pillanatai következnek az állításnak. Egyszer csak azt mondom a kliensnek, hogy most adok neki egy durva mondatot, amit mondjon a képviselőnek: nélküled továbbra is koldusként fogok élni. Ettől mintha hirtelen a mennyezet is rászakadt volna a kliensre, és a föld is megnyílt volna alatt. Összerogyik. Lassan, csendben, a maga tempójában megy tovább az állítás, nyílik a szív, állnak össze a dolgok egy új, teljesen másik szinten.
Egyáltalán nem kérdezősködöm a részletek felől. Semmit nem tudok a kliens múltjáról. Igazából lényegtelen, hogy mitől lett ez az élete alapdallama, hogy ő egy koldus, mert ez a mondat pontosan erre világított rá. Lassan felcsendül az új dallam, egyre közelebb és közelebb érkezik, aztán amikor már dübörög, kimondom a következő javasolt mondatot: mostantól úgy fogok szolgálni, mint egy király.
Nincsenek szavaim a változás leírására. Egy vers vagy haiku tudná talán megközelíteni azt az erőt, szépséget, ami a kliens és képviselő szívéből szétáradt. Ilyen a kegyelem. Ilyen az áldás. Ilyen a méltóság. Pár nehéz, hosszú perc után más értelme lett egy olyan banális dolognak, mint az arrogancia.
Nem szoktam részletesen leírni állításokat, a legtöbbet azonnal el is felejtem. Ez viszont talán a legegyszerűbb volt az összes állítás közül, ami a legutóbbi kolozsvári modulon történt, és ugyanakkor a legzenebb. Utána, amikor megszólaltam, és kérdeztem, ki szeretne kiülni a székbe, a csoport derűsen pusmogott, hajaj, ezek után már akkor sem merünk kiülni, ha nincs témánk.
Semmit a múltunkból nem dobunk ki, semmit nem minősítünk, nem javítunk meg, nem ítélkezünk fölötte, hanem magunkhoz öleljük, elismerjük, ez vagyok én. Tat tvam asi. Élet vagyok, s minden, mit megéltem, sőt, minden, amit az emberiség megélt, megél, hozzám tartozik.
Koldusból király