Csak most jutottam el oda, hogy elkezdjem olvasni Balázs Ferenc Bejárom a kerek világot című könyvét. Nagyokat nevetek, és közben fáj a szívem mindannyiszor, amikor magamra ismerek. Egy csomó mindent, amit Mikó Imre ír róla az előszóban, nekem is mondtak már. Én is úgy tanultam meg németül, ahogyan ő angolul, tehát jól el tudok beszélgetni németül arról, ami engem érdekel, az emberről, a lélekről és Istenről, de nem tudom, hogy mondják annak, hogy merőkanál vagy seprű. Minden írásom első látásra rólam szól, de ez a rólam soha nem csak magam, hanem mindig te is, aki olvassa, híd azon az illúzión keresztül, ami az én-t és a te-t elválasztja. Az írás önmagáért soha nem érdekelt, legalábbis nem jobban, mint a munkám, amit olyan lelkesedéssel csinálok, hogy két országban, két nyelven viszem egyszerre, amire más országokban egy országban van több ember. Mégis írok, saját nyelven, s hogy ez mennyire így van, annak Piroska barátnőm a megmondhatója, aki lefordította a Napfordulókat románra. Én is írok meséket is, és igazából az első írott mesémet finnül írtam, igen, egyenesen finnül, Armas és a piros kalap címmel, 23 évesen, alighogy megtanultam finnül. És angolul és románul is finnül is írtam verseket, mert egyből a nyelv lelkével kapcsolódtam, nem holmi nyelvtanokat próbáltam a magyar nyelvhez igazítani. Most pedig készülönk kiadni egy kis könyvet, amit tavaly nyáron egyenesen románul írtam, mert azt, hogy hogyan tanultam én ilyen jól meg románul, csak románul lehetett megírni.
Igen, minden utazásom magamról szól, arról a magamról, amibe mindenestől belefér az a világ, amivel éppen kapcsolódom. Minden utazás fájdalmas, mert megmutatja magam és népem vakságát, ugyanakkor lelkesítő is, hiszen nem tudhatom, ajándék-pillanataim közül, belátásaim és megértéseim közül otthon mi talál termő talajra. Amikor tíz éve elindultam Németországba, azt hittem, magamért megyek, hogy a szenvedéseimet enyhítse az az út, amire Az életben nincs visszaút című könyv hívott meg. Nem gondoltam, hogy az a kicsi, keskeny ösvény, amire én akkor fájdalmaim között botorkálva ráleltem, ekkora széles úttá válik, amin ennyien elférünk, s ahol ilyen jó lesz együtt botorkálni, néha sétálni, néha rohanni, kinek, ahogyan sikerül.
Öntörvényű, írták róla, mondták rólam is gyakran. Milyen érdekes ez a szó. Látszólag a saját feje után megy az ember, de én úgy látom, itt inkább csak egy erős határról van szó, hogy meddig megy el az ember lelke a kompromisszumokkal. Meddig hajlandó olyan dolgokat csinálni, ami a szívének-lelkének nem tesz jót. És akinél ez a határ szűk, aki inkább hányódik a nagy bizonytalan, nyitott életben, de ezt a belső, lelki törvényt nem hajlandó elárulni, azt kinevezik öntörvényűnek. Tegnap a barátnőm rákérdett, mit csináltam olyan sokáig Bukarestben. Elmeséltem neki, mi mindenhol dolgoztam, milyen helyzetekbe keveredtem. Így visszatekinteve, barátnőm szeme tükrén keresztül látni a hajdani fiatal lányt, látom, valami nagyobb erő, mint az egó kis kívánságai egyszerűen tartott, és ha túl sokáig szenvedett a lelkem, egyszerűen lódított rajtam egyet. Tovább, mindig tovább.
Tegnapelőtt este Rebi kutyánk, aki nagyon lassan szokott hozzá a vízhez, a maga tempójában, folyton ellenállva minden szoktatási és nevelési kisérletemnek, jelezte, át akar kelni a hidakon. Póráz nélkül hagyom mindenhol, kivéve a kocsiúton. Még soha nem kelt át egyedül, póráz nélkül semmilyen hídon. A széles gyaloghídon vidáman ügetett át. A keskeny fémhídon beállt középre, lelapult, és lassan, lépésről lépésre haladt, erősen koncentrálva, hogy mindkét oldalon egyenlő legyen a távolság. Az emberek látták, és derültek rajta, ugyanúgy, ahogyan azon is derültek, amikor már termetes kutya létére még át kellett vinnem az ölemben, mert ledobta magát a földre s félelmében egy tapodtat sem mozdult. De Rebit nem érdekelték az emberek, csak a maga útja érdekelte, az, amit a fejébe vett. És ha még egy unschooler kutya is ilyen sokat tud fejlődni pusztán attól, hogy szeretet veszi körül és inspiráló a környezete, mi mindenre képes az ember, ha azt követi, ami vezeti, a maga tempójában, a maga örömére?!
Akinek a szívében öröm van, az erős, bármennyit éljen, bármi történjék is vele. Tegnap hazataxiztam a piacról, a rádióban a drágulásokról beszéltek. Valamit kommentáltam, amire a sofőr azt mondja, őt nem érdeklik a drágulások. Őt az érdekli, hogy minden reggel felkel a nap, és ő láthatja, örülhet annak, hogy van, hogy lélegzik, amennyi ételre szüksége van, kikerül, a munkáját szívesen végzi, és ő inkább ezekre a dolgokra koncentrál, mert, teszi hozzá, a legtöbb ember vakon születik.
Ha belegondolok abba, mennyi vaksággal érkezünk startból a transzgenerációs szemellenzők miatt, igazat kell adnom neki. És talán az ember útja csak ennyi, megtanulni látni. Ahogyan Hamvas mondja, “Látni. A dolog magától értelmeződik.”
Bejárom a kerek világot