A terápia vége, és a kínai dinnyekivájásé is

Sokak szemében ez, hogy a terápia ideje lassan lejár, abszurdumnak tűnhet, hiszen úgy néz ki, még csak most van igazán feljövőben. De nem, amikor valami egészen, teljesen megnyilvánul, akkor már átfordult a visszahúzódásba, mint a virág, ami elérte virágzásának tetőfokát. Mindannyiszor, amikor dolgozom a LIP-pel, teljesen egyértelmű számomra, hogy ez nem családállítás, nem transzgenerációs traumafeloldás és nem tömeges kigyógyítás a kollektív történetből. Nem visszavisz az időben, hanem előre, folyton folyvást minden lépéssel az ismeretlenbe, ami mégiscsak ismerős, úgy ismerős, mint a dióban rejlő diófának a diófa hívása a jövőből. Egy tudati fejlődés történik épp, és a LIP ehhez járul hozzá. A huszadik századé volt a terápia korszaka, ami a modern, vagy kamasz tudatszintet pörgette ki, ennek következménye lett a huszonegyedik századi túlterapizáltság, vagy, ahogy Caroline Myss mondta, az a jelenség, hogy a terapeuta, akinek az lett volna a dolga, hogy a csónakjával, mint egy révész, átvigye a klienst a túlsó partra, ott kitegye és útjára engedje, beköltözött a klienssel a csónakba, és azzal töltötte az idejét, hogy a kliensével úszkált egyik parttól a másikig, vagy rostokolt vele valahol a csónakban. Ennek a következménye a végtelen terápiák, ahol a kliens soha nincs kész, ahol még mindig van dolgozni való, még mindig van valami turkálni, vagy áskálni, felkutatni és meggyógyítani való. Tökéletes recept a jelenben-nem-éléshez és kiváló biztosítás a terapeuta zsebének.

Ennek a korszaknak lassan vége. Igen. Nem azért, mert én ilyeneket írok, hanem mert valami már átfordult. Hogy minek fogják hívni azt, ami a terápia szó után jön? Fogalmam sincs, majd a jövő megmutatja. Volt mitológia, aztán mágikus gondolkodás és vallás, aztán terápia, és majd lesz valami más, valami, amit az egyén életében a felnőtt tudatszintnek, a szívcsakrának, a szeretetnek és az egyéni potenciálra ráismerésnek hívunk a LIP-ben, de hogy az kollektív szinten hogy fog kinézni? … Na, ezért izgalmas ma az élet, mert esetleg még in is egy picike bekukkintást nyerhetek ebbe, ha elég sokáig élek. Ha nem élek sokáig, az se baj, az irány látszik, mégha nincsenek is még fogalmaink hozzá.

Fontos számomra a munkám, mivel olyan új és új rétegei nyílnak ki a megismerésnek, ami bizonyos mértékben intellektuális ugyan, de többnyire érzékelés egyfajta egybelátás által. Nagy mozgásokat hirtelen egybelát az ember. Azt, hogy az április 10 és 18 közötti héten merre leszek, mit fogok csinálni Kínában, nyitva hagytam. Amikor meghívást kaptam, hogy Tianjinben és Shanghaiban töltsek pár napot, főleg a tianjini meghívásnak örültem nagyon. Elég, ha az ember ennek a városnak a 19.-20. századi történelmét egy kicsit tanulmányozza, és egyből megérti az egész világ történelmét. Cseppben az óceán. Sőt, azt is megérti, ami ma történik a világban, hiszen mindaz, ami ma történik, egyszerre ismétlése és következménye annak, ami akkoriban történt. A világhatalmak. A világ felosztása. Az erőviszonyok. Az árulások. Az ide-oda táncolások. A kizsákmányolás. Az érdekek. A rasszizmus. A kínaiak nagyon kedves és vendégszerető emberek, de ezt a keresztény Nyugat úgy értelmezte, hogy buták. Pont mint ahogyan a mi kedvességünket és szívből jövő vendéglátásunkat is értelmezték úgy a nyugatiak, hogy akkor ezt jól ki lehet használni és visszaélni vele.

Egy régi emlékem jutott eszembe itt Kínában. Tizenhat évesen hajnali 6-tól este 10-ig, néha éjfélig dolgoztam feketén Magyarországon a földeken, hogy elmehessek a 4. gyímesközéploki tánctáborba. Ott belebotoltam két magyarországi korombeli lányba, akik azzal dicsekedtek, hogy rájöttek az ingyen nyaralás titkára, stoppolgatnak székelyföldi falvakban és bekérezkednek öreg mamákhoz, akik megszánják őket, jól ellátják étellel-itallal és szállással. Teljesen kiakadtam. A 90-es évek elejéről van szó. Én tudtam, mit jelent az étel. Tudtam, hogy elvesznek valamit egy olyan „nekem kijár” jogon, ami teljesen jogtalan. Az egész 90-es évek erről szólt, erről a hozzállásról, ami aztán mindenhonnan beáradt hozzánk, s ami aztán, sok minden más mellett, hozzájárult a mostani szélsőjobbok felerősődéséhez. Kínában mindenütt jelen van a tao és a harmóniára való igény. Mindenért fizetni kell, mondta egy nagy cég volt HR és adminisztrációs igazgatója, aki épp most ment nyugdíjba, – itt a nyugdíjkorhatár a nőknek 55 év, a férfiaknak 60 -, és aki két napot velem töltött, megmutatva a várost. Ha kicsit veszel el, kicsit kell fizetned, ha sokat, akkor sokat. Ez történik most a világban. Amikor a nagyhatalmak beköltöztek Tianjinba, akkor egy idő után a kínai falusiak, akiket kutyaszámba sem vettek, fellázadtak. Az egyik katonai vezetőjük azt mondta a nyugati befektetőknek, ha elviszitek innen a keresztényeiteket és az ópiumotokat, akkor szívesen látunk.

És itt van egy nagy bökkenő: nem tudjuk kivonni magunkból az ótestamentumi keresztényt, mert ott az a parancs, hogy hajtsuk uralmunk alá a földet. Erről szól Malte Nelles zseniális könyve, Az énbe költözött Isten, hogy a modern materialista, ateista ember miért is az ótestamentumi, monoteisztikus Isten legjobb, leghűségesebb gyermeke. És a kínaiak, a sárgabőrüek, köszönik szépen, nem kérnek a leigázásból. Nem esnek hasra tőlünk, de továbbra is szívesen fogadnak. Tianjinban nincs sok külföldi, érthető módon nem abba a városba áramolnak üzletelni, ahol ellátták a bajukat száz éve, amikor mindenki minél nagyobbat akart kivájni a dinnyéből. Így nevezték a kínaiak azt a félelmüket, hogy a nagyhatalmak (Nagy-Británnia, Franciaország elősorban, de követték őket az olaszok is, egy egész kis olasz város van még mindig a központban, az osztrák-magyarok, a németek, az oroszok, a spanyolok is, majd a japánok és az amerikaik is) lépésről lépésre elfoglalják és uralmuk alá hajtják az országot. Nem esnek hasra tőlünk, de ha azt érzik, tisztelettel fordulsz feléjük, akkor egyenrangú félként, szemmagasságban tárgyalnak veled. Nagyon sok szerető, nyitott szívű emberrel találkoztam. És közben folyton égett az arcom, hiszen arra gondoltam, milyen rasszistán, irigykedve, frusztráltan és ellenségesen bánunk mi a kínaiakkal, hogy még mindig nem a jézusi szeretetből fordulunk feléjük, hanem egy magasabbrendű belső hozzáálásból. Nem is az a bajunk velük, hogy nagyhatalom lettek (már megint!), hanem az, hogy ráadásul színesbőrűek létére mertek azzá lenni. Fityiszt mutattak a civilizált mindendtudósok arroganciájának. Hogy is merték? Ez a mi, a Nyugat előjoga! Hát lesznek itt még meglepetések, nem csak a spanyol elnök látogatásai, hanem sokkal cifrább csavarok. Érdemes újból elővenni Harrarit is, meg filozófusokat, társadalomtudósokat is olvasni, akkor nem szörnyülködünk olyan nagyon, hanem valahogy örkényi sztoicizmussal tudjuk olvasni a világ híreit. Nihil novum sub sole.

Valószínűleg fogok írni még a benyomásaimról, a tapasztalataimról. Tavaly elsősorban a déli-hunok régi fővárosának romjait jöttem meglátogatni, de elkezdett körvonalazódni egyfajta munkakapcsolati lehetőség is. Idén a munkám szélesebb körben ismertebbé tétele miatt hívtak meg, öt alkalommal négy helyszínen tartottam workshopot, még egy óvodában is beszéltem szülőknek a szájjalmesék fontosságáról, de hogy még valaha visszajövök-e Kínába, és ha igen, dolgozni-e, az Isten kezében van. Fogalmam sincs. De a tavalyi és az idei egy hónap bőséges megmerítkezés volt ebben az orszában, ami akkora, mint az Egyesült Államok, olyan változatos, mint Európa, és olyan szilárdan nyugszik ősei erején, szellemi alapján, amilyen szilárdságot sehol a világon nem tapasztaltam. Mégis olyan ultramodern, hogy én kicsit meg is őrültem a zaj- és fényszennyezéstől, s ez a folyamatos ingerszennyezés miatt a mi kis kertünk, a kis zugaink inkább a legnagyobb gazdagságom, mint valaha. És talán ebben vagyok más, mint mind az otthoni, mind a kínai emberek, mert nekem elég, ami van. Nem vágyom több munkára, több sikerre, több vagyonra, több bármi kutyagumira. Nem vágyom arra, hogy sok embernek az egyéni vagy kollektív traumáját segítsek maga mögött hagyni. Nincs bennem vágy semmire extrára. A legközönségesebb, leghétköznapibb dolgok számomra mindent tartalmaznak. Egy jó beszélgetés a fiammal. Egy jó borozás a férjemmel. Egy jó összenevetés a gyermekem apjával. Egy kis csevegés a barátaimmal. Egy fény a kliensem szemében. Egy összebújás a cicákkal és a kutyával. Egy séta a mezőkön, erdőben. Egy egyszerű, tiszta ebéd. A sötétség áldása, amiben felragyoghatnak a csillagok. A csendet csipkéző madárcsicsergések. Szüleimmel, családtagjaimmal az együttlét. Kolozsvár utcái este, szemerkélő esőben.