Míg régebb mindent el lehetett adni a szexszel, most az érzelmek a menő cucc. Látszólag mindenki attól szenved, hogy bennrekedt érzelmeit nem tudta megfelelően megélni. Így aztán zajlik a nagy hisztérika show, és minél többször oldják fel az érzelmeket és kapnak nyílt teret, annál több igény támad a ventillálásukra, az újból és újbóli megélésre. Ha egy blokkolt érzelem megélődik és integrálódik egy felnőtt emberben, akkor az valóban a helyére kerül, nincs szükség a narcisztikus érzelmi fesztiválokra.
Már Jung is eljutott arra a felismerésre, hogy vannak érzelmek, amelyek egyszerűen csak hibás alkalmazkodást jelentenek a valósághoz. A valóság például Romániában az, hogy ilyen nagy méretű analfabétizmus, civilizálatlanság és kulturálatlanság sehol máshol nincs Európában. Ez a tökéletes melegágya az érzelmek puffogtatásának, és ez kéz a kézben megy a mágikus gondolkodással, az archetipikus istenek megmozdulásával, a kiválasztottság érzésével, satöbbi. Az életintegrálási folyamatban kollekív szinten ez a csoporttudatnak, egyéni szinten a gyermeki tudatnak felel meg. Az érzelmek ott bírnak döntő jelentőséggel, ahol még nincs kialakulva a gondolkodás. Ahol még nincs gondolkodó felnőtt, ott felelőtlenség van. A gyermek nem felelős az érzelmeiért, még nincs önreflexiója. Az önreflexió már egy tudatosabb szint.
Azok a terápiák, amelyek ebbe a samanisztikus-mágikus egységtudatba viszik vissza az embereket, nagyon csábító utakat kínálnak. Megerősítik a hárító-vádló magatartást, amiben valaki más a „rossz”. A jó kliens végre megpihenhet a terapeuta meg a csoport szülői, ringató karjaiban, és semmiféle felelősséget a hülyeségeiért nem kell vállalnia. Az érzelmeinek a bármikor, bárkire rázúdítása csak annyit jelent, hogy végre szabadon megélheti, amit el kellett nyomnia, és ha ezt valaki kikéri magának, akkor egyből az a valaki lesz a rossz, a tökéletes felület a „szabadon” megnyilvánuló egyén projekciói számára. Úgyanúgy, ahogy egy tomboló gyerek nem tudja önmagát megnyugtatni, hanem a szülő nyugalma az a nagyobb, felnőtt, megtartó tér, amiben a tombolás lecsillapodhat, a kliens felnőtt énje az a nagyobb, érettebb tér, amelyben a benne tomboló érzelmek lecsillapodhatnak. Ez mindenkinek a maga felelőssége.
Az ilyen gyermeki, érzelmi tobzódást a LIP (life integration process – életintegrálási folyamat) állításokon, ellentétben a családállításokon bevett móddal, már startból leállítom. Különbség van aközött az érzelem között, amit végre valóban megélhet a kliens, és aközött, amit hárításként produkál. Az állításvezető felelőssége nem a produkcióknak nyitni meg az állítás terét, hanem az integrálásnak. Amikor ez történik, akkor a kliens a maga erejébe érkezik, valamit integrál, és nincs szükség a szüntelen lecsekkolására, vajon elég mélyre mentem-e, vajon nincs-e még valami rejtett trauma, valami régi érzelmi csomag, amivel dolgoznom kellene. Az integrálás felelősségvállalást jelent. Mindenestől vállalom magam, és senki nincs többé ott kint, akire ujjal mutathatok. Vállalom magam egy nem fair világban, ahol a legtöbbször nem az van, amit én szeretnék, és ezért senki nem hibás. Ekkor, és csakis ekkor, a távolság aközött, ami van, és aközött, aki vagyok, csökkenni kezd. Én magam vagyok az a valóság, az a világ is, ami engem körülvesz. Az az idő és tér gyermeke vagyok, annak a szellemiségétől teljesen áthatva, amiben születtem, ami formált és amiben most élek. A világ és én többé nem két különböző dolog, hanem egy. A legtöbb ember sem magát, sem a világot nem tudja szeretni. Csak feltételes móddal. Csak Ha. És az a Ha, bármi és bármilyen is legyen az, soha nem jön el. Szeretni csak az tud, aki teljesen felelősséget is tud vállalni. Mégpedig olyan valami miatt, ami nem az övé, hiszen ki állíthatja, hogy birtokolja az életét?
Szeretni csak kapcsolatban lehet, tehát az első dolog távolságot teremteni a tomboló érzelmeim és köztem, látni, hogy ez a gyerekhez tartozik, nem pedig azonosulni és beszívódni annak a szintnek a csábítő őrjöngésébe. A gyógyító, felnőtt szeretet inkább hűs, mint forró. Olyan, mint a lágy, friss szellő a rekkenő hőségben. Végre, hacsak egy pillanatra is, fel lehet lélegezni, le lehet csillapodni.
Boldog csütörtököt és rákészülést a forró időkre.