A gyermek még egy az érzéseivel. Ugyanúgy, ahogy egy az anyjával vagy azzal, aki az anyát helyettesíti. Szüksége van a szimbiózisra, mert érzelmileg még nem független. Wilfried Nelles csodálatos képével élve, a gyermek teste születése előtt még az anyánál van, a gyermek lelke születése után még az anyjánál van.
Az anya adja meg azt a biztonságos világot, ahol a gyermek az érzései által belenő a közvetlen környezetébe. Az érzésein keresztül kommunikál a világgal, és ez a világ egyelőre kicsi. Egy anyányi, egy hordozókendőnyi, egy szobányi, egy családnyi, egy rokonságnyi, egy óvodányi, egy kis közösségnyi, egy vallásnyi, egy nemzetnyi. Ennyit az érzelmeivel be tud fog, ennyivel tud azonosulni. Ez az első lépés a világ megismerésében. Ez a kommunikáció, az érzelmeken keresztüli kommunikáció mindig heves, közvetlen és azonnali.
Ebből a szimbiózisból a gondolkodás vezet ki. A dolgokról való gondolataimmal, véleményeimmel, meglátásaimmal távolság teremtődik köztem és azok között, akikkel, amikkel eddig szimbiózisban éltem. Ez a távolság szükséges ahhoz, hogy elinduljunk a felnőtté válás útján. Ugyanakkor ez a távolság a saját érzéseinktől is eltávolít, magamról is gondolkodom, sőt, érzés helyett is gondolkodom. A gondolkodás a dolgok kontrollálhatóságának biztonságába vezet, de ehhez az szükséges, hogy a másikat, az érzelmi biztonságot feladjuk. Mihelyt egy fiatal megéli hát az érzéseit, azonnal jelentkezik annak a félelme is, hogy ismét visszavedlik gyermekké, kiszolgáltatatottá válik. Hogy valahonnan a sarokból előugrik valami felnőtt, és megmondja neki, mit csináljon, érezzen, gondoljon.
A fiatalnak tehát nincs más útja, mint a gondolkodás. Ez ugyanakkor egy magányos út. A szimbiózis ezúttal a gondolataimmal, a világról és magamról alkotott gondolataimmal alakul ki. Nagyon sok időnek kell eltelnie, míg a fiatal eléggé felnő ahhoz, hogy ismét tudjon és merjen érezni, hogy a valóságot, úgy, ahogy van, átengedje magán és, hogy a gondolkodás, ami korábban a távolság teremtésével segítő tényező volt a felnőtté válás útján, ne váljon akadállyá, mint olyan kép, ami közte és a valóság között áll. Időnek kell eltelnie, hogy megérjen bennünk az a felnőtt, aki egyszerre eléggé erős és érzékeny ahhoz, hogy a világgal tudjon kapcsolódni.
Ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk, két felnőtt szükséges. Míg testi, érzelmi, gondolati szimbiózis van, addig szimbiózis van, addig nincs távolság, addig magában tart és magába szív valami. Mihelyt a szimbiózis felszámolódik, lehet kapcsolatom, mert a másik (anya, világ) kívülre kerül. Csak ekkor kezdem látni, hogy anyám olyan, amilyen, és bárhogy imádom vagy gyűlölöm, nem más, csak ekkor látom, hogy a világ olyan, amilyen, és bármit gondolok róla, nem más, és ugyanígy magamat is kezdem látni, és azt is, hogy bármit gondoljak is időnként magamról, ez vagyok én, és nem más.
Egy új lelki- vagy inkább létállapot jelenik meg az életünkben akkor, amikor egyetértünk azzal, akik vagyunk: a jelenlét.