A Wilfried Nelles által kidolgozott LIP, életintegrálási modell szerint a mai ember, vagyis a modern ember a kamasz tudatszintjén él. Mai, modern emberen azt az embert érti, aki a tradicionális, a MI tudatszintjét kinőtte, belenőtt az én tudatba. Egyéni szinten kamasz az, aki a szülői házat már kinőtte, de elhagyni még nem tudja. A kamaszt társadalmi szempontból egy új jelenségként tárgyalja.
A tradicionális társadalomban kamasz, mint életszakasz nem létezett. A gyereket a gyerekkor végével beavatták a felnőtt társadalomba. Ha kibírta a beavatást, akkor a felnőttek társadalmának fiatal, jogokkal és kötelességekkel felruházott tagja lett. A csoportnak felnőttként részévé vált, individualitás, ahogyan azt ma értjük, nem létezett. Ami nem illett a csoportba, az elhalt, így vagy úgy, attól függően, hogy éppen mi volt a csoportban a szokás. De oda nem illő elem, sejt a csoportot nem gyengíthette. A kamasz mint életszakasz új jelenség. A kamasz már nem gyermek, de még nem önálló. Azt szoktam mondani, amikor LIP bemutatót tartok, hogy már egyetemista, a szülőre már haragszik, időnként meg is veti, de azért még otthonról kapja a zakuszkát (Bővebben ennek a bemutatásáról Nellesnek Az életben nincs visszaút című könyvben olvashatsz).
Ezt most azért írtam le, mert akik nem olvasták a fentebb javasolt könyvet, és még soha nem voltak általam vezetett LIP állításon vagy bemutatón, nem fogják tudni, hová csatolják a most következő gondolatokat. A kamasz viselkedésre magamból emlékezve, s most a fiammal ismét közelről megtapasztalva, elgondolkodtam azon, hogy a mai társadalom a kamasz tudatszint melyik mechanizmusát éli éppen ezzel a járvánnyal? Ha a saját kamaszkoromra gondolok, volt egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy a tudatom kitágult és csak tágul és tágul a végtelen fele. Hogy mindent képes vagyok befogni, megismerni, megragadni a tudásommal, az intelligenciámmal. Hogy az intelligenciám és az akaraterőm számára nem létezik lehetetlen, ki- és megismerhetetlen. Eszmefuttatásaim bravúrosak, sziporkázóak voltak. Folyamatos spanyoviasz feltalálásban égtem. Gyorsan váltott az agyam, és egyszerűen imádtam ezt az elmebeli világom. Nem is nagyon volt szükségem társakra, barátokra, nagyon jól el tudtam szórakoztatni saját magam. Ekkoriban apám gyakran leült velem tárgyalni. Ez volt a neve a gyakran órák hosszat tartó beszélgetéseknek. Ha pont vasárnap, ebéd után volt egy-egy ilyen beszélgetésünk, mielőtt indulnom kellett vissza Sepsiszentgyörgyre, az iskolába, akkor rövidebbek.
Apám megpróbált kiforgatni a gondolataimból.
Az én gondolataim akkor számomra tények voltak, abszolút igazságok, valóságok. A gondolataim voltak számomra az élet. Az, hogy apám újból és újból rohamot intézett ellenük, oda vezetett, hogy akkoriban gyűlöltem őt. Nem értettem, mit akar? Csökönyösen nem adott igazat. Olyankor sem, amikor pedig egyértelmű volt (legalábbis számomra akkor), hogy igazam van. Ezeknek a beszélgetéseknek akkoriban gyakran lett nagy veszekedés a vége. Felemeltem a hangom, kiabáltam, sőt, volt, hogy dühöngtem is. Nagy bőgve felkaptam a hátizsákom, futottam ki egyenesen az állomásig, ami négy kilométerre volt, vagy álltam ki stoppolni. Ha felvett valaki, ilyenkor megszeppenve kérdezte a sofőr, hogy miért van úgy kibőgve a szemem? Bántott valaki? Igeeen, bőgtem tovább, összevesztem apámmal! És kifakadva elzokogtam, hogy apám éppen miben nem adott igazat. Amire a sofőrök általában csak zavart arccal néztek hol engem, hol az utat, és nem mondtak semmit. Ez az időszak vagy két, három évig tartott. Aztán valami bennem átbillent, utána teljesen más jellegűek lettek a beszélgetéseink, olyan is volt, hogy egy pohár bor mellett reggelig beszélgettünk. Amikor később rákérdeztem, hogy miért beszélgetett korábban úgy velem, ahogy, ezt felelte: Mert te azt hitted, hogy mindig neked van igazad. És én tudtam, hogy mész ki a világba, és az nem fog neked mindig igazat adni. Hogy a dolgok nem mindig lesznek úgy, mint ahogy te azt elképzelted. Edzettelek.
Az az érzésem, a modern ember most a kamaszkori tudatszintnek ezt a fázisát éli. A mindentudást, a részletekig megismerés illúzióját és ezáltal leigázhatóságát, birtokolhatóságát, kontrollálhatóságát. A végtelen marokban tartását. Ennek bebizonyítását. Mindegy, milyen áron, de a nekem van igazam elérését. Ha folyamatosan tanulok, képezem magam, fejlesztem magam, akkor még jobban tudni fogom, akkor jön az elismerés, a gratuláció, a tűzijáték. Ha az élet mást mutat, mint az én adataim, akkor az életet megpróbálom hozzáigazítani az adataimhoz, mert ÉN nem tévedhetek. Ha kell, erőszakkal is, de hozzáigazítom.
Közben meg van egy Élet, ami ebbe állandóan beleszól, ami kötekedik, ami nem ad igazat, ami a mi róla alkotott gondolatainkból állandóan kiforgat.
Nem hiszem, hogy ebből a slamasztikából a „sofőrök” ki tudnak szedni, hiába állunk ki stoppolni. Nincs, ahová kiállni. Nincsenek sofőrök. Ha lennének is, mit modhatnának? Ezt ki kell nőni. Hogy ez a modern emberiség számára hány két-három évet jelent, nem tudom. Ha magamra gondolok, akkoriban, amikor a nagy harcaim voltak, inkább meghaltam volna, mint hogy elismerjem a vereséget, ami azt jelentette volna, hogy beismerem, nincs igazam, vagy nem mindig van igazam.
Kinőjük vagy belehalunk?
Slamasztika