Gyermekkoromban volt egy kiskapu, ami a mi udvarunk és nagyanyám és nagynénémék udvara között állt.
Számunkra természetes volt az a kapu. Abba születtünk bele. Az a világ, amelyik kerítésén nincs kiskapu, hogy azokhoz, akiket szeretünk, hamarább átjuthassunk, nem létezett. Jártunk is át rendesen. Gyermekként hiába magyarázták, hogy esetleg nem mindig örülnek ott nekem, hogy esetleg pont zavarok. Miért zavarnék? Pont én? És kit? Hisz mindenki hozzám tartozik! Ez kb annyira abszúrdnak tűnt, mint ha azt hallom, hogy zavarja a kezem a lábam.
Aztán meghalt nagyanyám, meghalt a nagynéném. Édesanyám életében hirtelen becsukódott két kapu. Egyszer csak eltűnt a kiskapu is. Még én is kevertem a betont az új kerítéshez, de a teljes hiányát csak akkor kezdtem felfogni, amikor készen lett a vadonatúj kerítés, és a szomszédban lakó rokonaimhoz már nem ugorhattam csak úgy át. Kerülni kellett.
Nemrég, amikor édesanyám nálam járt, megjegyezte, hogy milyen szerencsés vagyok a szomszédaimmal. Igen, tudom, feleltem. Ha egyszer az a kapu becsukódik, nagyon nehéz lesz, neked is, és a szomszédaidnak is. Hallgattam édesanyámat, de magamban megtagadtam, hogy egyáltalán csak belegondoljak abba, amit mondott. Mert tudtam, igaza van. Egyszer ezek a kapuk be fognak csukódni. Egyszer ez a kapucsukás nehéz lesz. Inkább ünnepelni akartam azt, hogy nyitva van, hogy nyitva vagyunk egymás számára, így, amilyenek vagyunk, egymás fele teljes sérülékenységünkben, kiszolgáltatottságunkban, hétköznapiságunkban.
Hétvégén huszonöt éves, nem hivatalos osztálytalálkozón voltam. Olyan jól éreztem magam, ahogyan az osztályban töltött négy év alatt soha. Mint mindenki, akinek a licis évei nehezen teltek, utána hallani sem akartam senkiről. De a sors úgy hozta, hogy egy olyan osztálytársnőmmel, akivel a négy év alatt talán egy szót se váltottam, Bukarestben összebarátkoztam. Ő szólt, amikor a tízéves találkozó volt. Ugyan mit keresnék én ott? Hiszen senki nem érdekel. Látod, én sem érdekeltelek, felelte ő nagyon bölcsen, és mégis milyen jól tudunk találkozni így, hogy azóta mindketten változtunk. Hátha közben ők is megváltoztak? Ennek lehetetlen volt ellenálni, úgyhogy elmentem. Annyira jól éreztem magam, hogy azóta voltam már a yahoos csoportunk, majd a facebook csoportunk adminisztrátora. Minden egyes találkozó egy újabb kaput nyit a szívemben. A haragzárakat lemarta az idő rozsdája. Már egyáltalán nem vagyok biztos az emlékeimben, sőt, már a múlt két arca (az, ahogyan ők láttak engem, és az, ahogyan én láttam őket) sem érdekel, mert bőven elég a találkozásból áradó öröm. Minden alkalommal felfedezek egy csomó “új” osztálytársat, és ez az újdonság lenyűgöz.
Miközben új kapuk nyílnak bennem, egyes kapcsolatok éppen záródnak. Néha még élőkkel, máskor már holtakkal. Mindkettő fáj. Mindkettőben végigjárom a gyász fázisait. Csak míg az élőkkel esély van még arra, hogy még életünkben megnyissuk egymás kapuját, azokkal, akik meghaltak, már csak a szívemben tudok találkozni. Az ő múló idejük az én szívemben egyre több értük égő szeretetgyertyával telik. Mást, sajnos, nem tehetek. Hogy mikor nyitom meg mások ajtaját, és mikor nyitják meg mások az ajtómat, akkor is, ha ez saját döntésnek tűnik, én mégiscsak úgy látom, Sorsasszony felségterülete.
Hálás vagyok a sok kiskapunak, ajtónak, életrésnek, amiken keresztül mások életébe, ezáltal az Életbe beléphettem.
Fotó: Néra völgye, Ileana Mavrodin Zöld Háza
A kapukról