A terapeuta vakfoltja, avagy a végtelen hurok

Egy gyakori kérdés, amit feltesznek főleg azok, akik a képzésen vesznek részt, de olyanok is, akik csak állításokon vesznek részt, az, hogy állíthatnak-e maguknak, és hogy én állítok-e magamnak? Nem, felelem mindig határozottan, és nem is javaslom. Attól még, persze, van, aki megpróbálja, de sokra nem megy vele. Próbáltam elmondani, hogy miért nem javaslom. Az egyik fő ok, az állításvezető befogja az egészet, a kliens egészét. Mi magunkat sem fizikailag, sem lelkileg egészében nem tudjuk befogni. Ahhoz is, hogy bár a fenekünket egészében megpillanthassuk, vagy nagyon jó akrobatáknak kell lennünk, vagy több tükröt kell jó szögben beállítanunk. A háta közepét, a tarkóját tükör nélkül még az akrobata sem látja. Általában ha magunkon végignézünk, mellkastól lefele látjuk magunkat. Amikor a kisgyereket szépen felöltöztetjük, nagyon viccesen jár, folyton a lábát, önmagát bámulja.Ugyanez történik azzal is, aki magát terapizálja, belekerül a neurózisba, ahogyan Wolfgang Giegerich írja a What Are The Factors That Heal c. könyvében “(…)a saját mozgásában van, egy kijárat nélküli ördögi körben. Önmaga a referenciája, s ezáltal, valóban, egy végtelen hurok.” Giegerich egy nagyon egyszerű példával szemlélteti a neurózis csapdáját: amikor őserdőben vagy sivatagban eltéved az ember, az az érzése, hogy halad valamerre, aztán egyszercsak rájön, hogy jó ideje már csak körbe-körbe jár. Ugyanezt teszi a neurózis is az emberrel, megfosztja az iránytól, a linearitástól, a lélek fejlődésétől, attól, ami kivezetheti ebből a mágikus körből, és ez az örökkévalóságig is eltarthat. A terapeuta a külső referencia pont, a horgony, ahol a lélek kiköthet. A lélek hirtelen egy külső, rögzített pontot kap és ezáltal egy esélyt, hogy a lélek önszabályozása ismét működésbe lépjen. Aki a képzésre jár, kaphat úgynevezett tárgyi tudást is, módszert, megközelítést, technikát, stb. De a legfontosabb, amit kaphat, hogy a képzés révén alakul, a végére meg átalakul. Románul ez nagyon jól hangzik: transformare prin formare. Valaki mássá válik, mint aki elkezdte. Mindvégig ott van számára a terapeuta, a képző, aki mutatja számára a tükröt, amiben megláthatja a vakfoltját, és nem kell többé önmaga körül kergetőznie, mint az önmaga farkát kergető kutya.

Ha valaki még a kamasz tudaszinten van otthon, akkor számára egyértelmű, hogy ő mindent is tud. Meg tudja fogni a farkát (ezt itt a kutya vonatkozásában érteni), meg tudja ragadni a vakfoltját, meg tudja terapizálni önmagát, sőt, mint Münchhausen báró, ki tudja húzni saját magát a mocsárból, a saját hajánál fogva. Épp csak egy bökkenő van, sem az élete, sem a környezete nem változik, nem javul az elvárt ütemben és módon. Ekkor támadhat fel először a gyanú, hogy talán mégsem megy ez így, bármilyen ügyes is legyen valaki. Tőlem gyakran kérdik, hogy én kihez járok. A tanáraimhoz, felelem, Németországba. Nekem megérte olyan messzire utazni. Ha közelebb lettek volna, közelebb megyek, mint például pár hét múlva, mert épp Bécsben lesz Wilfried Nelles.