Olyan távolinak tűnik a gyermekkor a bolhás tévével, amiben alig volt program, valamirevaló meg szinte semmi. Azt a gyorsulást, amit már eddig is elértünk a technológiával, valahogy, bukdácsolva követtük. Amit az AI és a ChatGTP hoz, fel se bírjuk fogni. Ma reggel, miközben vártam a képzésre az embereket, azon gondolkodtam, ahhoz képest, amit a felgyorsult világ és az információ áradat ad, mit tudok én adni, és mit tud adni az állítással való munka? És hirtelen az a kép jött, hogy minden olyan dolog, ami az időt lelassítja, kincs. Az állításban csak a lélekkel dolgozunk, aminek van egy sajátos, lassú tempója. Az információ az intuíción keresztül jön, az ember egy csatornává válik, és akkor is átáramlik az információ, ha fedett állításról van szó, tehát nem tudja, mit képvisel, ha nem ismeri az állítás nyelvét, vagy épp elszundított és beválasztják képviselőnek. Egy olyan folyamat ez, amelyben a mentális nem baj, ha van, de legtöbbször nem igazán érdekel senkit. Egy idő után a legszeptikusabb mérnököket sem, sőt, ők azok, akik szünetben odajönnek, és valami furcsa fénnyel a szemükben megsúgják, Edó, én azt hiszem, láttam az aurádat. Szerinted ez mi volt? Ilyenkor nevetek és azt mondom, örülj neki, hogy látod. Vedd úgy, hogy ez a te ajándékod, a te képességed, látod, én nem látom. Az állítások során néha olyan gyorsan jönnek az elmét lassító vagy teljesen leállító koanszerű mondatok vagy helyzetek, hogy hatalmas nevetések gurguláznak végig a termen. Amikor az elme nem kotnyeleskedik közbe, a fényben hirtelen minden másképp látszik. A humorérzék sziporkázik. A mély traumák fájdalmakként felszínre jönnek, ki- és felszabadulnak a test és az elme börtönéből. A csoport eleven, lüktet, együtt lélekzik. Az intuíció meghatványozódik, és ezáltal a tudás is. Amit az egyik ember tud, mindenki tudja.
A digitális rendszerek össze vannak kötve, amit az egyik ChatGTP megtanul, a többi, mondjuk tízezer másik, akivel össze van kötve, azonnal, instans megtanulja. Ez a különbség a biológiai és a digitális rendszerek között, magyarázza Geoffrey Hinton, az AI keresztapja, amikor az ebben rejlő veszélyekre hívja fel a figyelmet. Felkaptam erre a fejem. Az az érzésem, hogy kifelejtettek valamit a fejlesztők, azt, hogy az ember sem egy egyén, hanem emberiség, és ami a korszellemen keresztül megnyilvánul egy emberen keresztül, megnyilvánul mindenkin keresztül. A piramisok építésének technikáját nem megtanították egymásnak az építők, bejárva a világ különböző tájait, hanem rövidebb-hosszabb időeltolódással, de nagyjából ugyanakkor jelentek meg a földön. Rupert Sheldrake kutatásai és kisérletei az állatok tanulási módjával ugyanezt támasztják alá, de még Karácsony Sándor, a magyar pedagógus, filozófus is. Hogy nem megtanulunk valamit, hanem a szellem rajtunk keresztül megnyilvánul és fejlődik. Nem lehet senkinek megtanítani semmit, de segíthetünk olyan teret biztosítani, hogy a másikban nyíló szellem ki tudjon bontakozni. Érdekes módon még most sem, amikor hirtelen az elme megrettent a saját teremtményétől (a legutolsó nagy megrettenés az atombomba volt, de ez annál kucifántosabbnak ígérkezik), veszik észre a tudósok, a fejlesztők a hasonlóságot. Amit kinéznek a saját teremtményükből – azt a módot, ahogyan tanul,- saját magukból nem nézik ki. Ilyen szempontból igen, lehet, hogy lepipált minket az AI, mert annak nincsenek kétségei afelől, hogy a tanulás szimultán és azonnal történik.
Hogy meddig mehet el egy lelketlen, szellemtelen, az elme által megtanultakat a végtelenségig kombinálni képes rendszer, nem tudjuk. Ez az, ami ilyesztő. De talán ennyire ki kellett vetülnie és be kell kavarnia az emberiség életébe, hogy végre felfogjuk, az élet nem az elme, és mi nem az elme vagyunk, az elme csak egy síkja az életnek, ha úgy vesszük, egy fázis a fejlődési folyamatban, ahogyan a kamasz is egy fázis, egy átmeneti szakasz a gyermek és a felnőtt között. Hogy ez lesz-e, vagy inkább az, hogy a babagyárra, a protézisekre, a szilikonszexre és online életre átnevelt emberek bedőlnek a saját teremtményüknek egy biztonságosabb, élvezetesebb és halhatatlanabb élet reményében, nem tudom. Minden esetre én továbbra is elevenség párti vagyok. Nem tértem át az online módszerekre, az angliai agyonprocesszált ételtől még most is fosok, nem vágyom vibrátorra, sem szilikontestrészekre, ha csak tehetem, személyesen találkozom az emberekkel, elszomorítónak tartom a japán öregházak robotkutyáit, a béranyaságot és bérapaságot, stb., stb, nem sorolom, azt hiszem, mindenki érti.
Különböző területek szakemberei évek óta magyarázzák, nem a gyerekek elméit kell képezni az iskolákban, mivel a mesterséges intelligenciát lehetetlen lesz felülírni, hanem együttműködést, kreativitást, rugalmasságot, érzelmek megélését, érzelmi önszabályozást, egyéni módon és ritmusban tanulást, stb, stb kell lehetővé tenni. Röviden: lehetővé tenni számukra, hogy emberek maradhassanak, nem pedig megpróbálniuk versenyezni, vagy legalább tartani a lépést valamivel, amivel lehetetlen, s ami csak idegbajhoz vezet.
Ez a ChatGTP immár itt van. Hiába akarják leállítani fél évre azok, akik kifejlesztették, mert, ahogy ez a Hilton is mondja, ha nem ő csinálja meg, megcsinálja valaki más. Itt van. Megjelent. Megnyilvánul. Előhívta az idő szelleme az emberen keresztül. Miért van itt és mire hív minket? Engem arra, hogy még nagyobb kincsként tekintsek az életre és a természetre. A kinti, benti természetre egyaránt. És a kapcsolódásra, az együtt rezgésre, a többi emberrel együtt sírásra-nevetésre.
https://fortune.com/2023/05/02/godfather-ai-geoff-hinton-google-warns-artificial-intelligence-nightmare-scenario/
AI szelencéje