Ezt a mesefordulatot a modern ember nem ismeri. A modern embernek pénze van, tekintélye van, tudása van, hatalma van, kapcsolatai vannak, egy csomó mindene van, amiért cserébe bármit megkaphat, ha épp úgy szottyan kedve. A mesékben ez az első két testvér a háromból, ahogyan azt a mesefejtőktől tudjuk. Az első kettő mindig elbukik. Ők jelképezik azokat az énjeinket, akik mindig elbuknak. Megszámolhatjuk, hányszor buktunk el, mert így rontottunk be valahová, hogy hé, öregasszony, el kell jutnom Dubaiba, a Himalájába, az Amazonásba, Hollywoodba, a Harvardra, a világturnéra, stb, kinek mi álmai csúcsa, és mondd meg, merre kell menni! Vagy, a másik: azt mondták, van egy varázseszközöd, ami segíthet, add ide! Az öregasszony aztán jól elbánik ezzel a két testvérrel. Az öregasszony a mesékben lelkünk küszöbének őre, csak akkor enged tovább, ha megértünk rá. Lelkünk varázselemei a mesében, amelyek hiányában nem jutunk tovább, csak futjuk ugyanazokat a köröket: belátás, hála, alázat, őszinteség, nagyvonalúság, figyelmesség. Lehet olvasni a meséket, s kiegészíteni a felsorolást. No meg a szolgálat, amiben mindezek megmérettetnek. Ha ezek nincsenek meg, a testvér kap valami olyan leckét, ami nagyon fájdalmas. Az elbukó énjeink kapnak valami olyan leckéket, amelyek nagyon fájdalmasak, és végül, a sok fájdalom árán, megpuhul a lelkünk, és a nagy gőgöt, a követelőzést, azt a hozzállást, hogy nekünk kijárnak a dolgok, mert mi úgy gondoljuk, megtöri.
Tegnap egy régi, kedves ismerősömmel futottam össze. Az összefutásból bő két óra beszélgetés lett. Az egész életét vendéglátóiparban töltötte, pillanatok alatt a semmiből felépít egy gazdag, új életet. Ilyen volt, amikor megismertem, s ilyen most is. Soha nem ragaszkodott semmihez, s egyik legnagyobb bőségben élő ember, akit ismerek. Nagy jövés-menésben vannak nála folyton a dolgok, ismeri őt a “fél világ”. Azt mondja, ha bejön valaki, egyből beszkennelem, ha nem jó az energiája, ha jön, és azt hiszi, csak azért, mert pénze van, muszáj kiszolgálnom, hogy mivel ő a kliens, neki kijárnak a dolgok és azt csinálhat, amit akar, kirakom. Ehhez nincsenek hozzászokva, teljesen megrökönyödnek. El nem tudod képzelni, mennyi embert raktam ki, mégis mindig telt ház van nálam, meséli. (Ezt tudom, többször jártam nála több helyén, s mindig tele volt, most is, miközben beszélünk, hívja valaki, hogy szeretne helyet foglalni.) Van, hogy elkezdenek kiabálni, hogy hiszen pénzem van, megfizetem, ilyenkor visszakiabálom, nincs szükségem a pénzedre, itt nem a kliens a főnök, hanem én vagyok a főnök! Ha te az energiáiddal elrontod ennek a helynek a szellemét, akkor ide nem jöhetsz be. No meg olyan is van, hogy látom, hallom, valaki az asztalnál csúnyán beszél a feleségével. Ilyenkor odamegyek, s megkérem, beszéljen egy kicsit szebben, ha nem, akkor meg azonnal távozzon.
Meg akarom említeni neki a Short Order ír filmet, amiben a chéf pont ilyen, mint ő, de olyan lendülete van a beszélgetésnek, hogy mire észbekapnék, már folyton máshol tartunk. Tudom, hogy a híre nem mindig jó, erre mond is egy negatív jelzőt magáról, hogy tudja, hogy van, aki ezzel illeti őt. Ha visszagondolok a helyekre, amiket létrehozott, mindegyik tele volt élettel, és a húsz év alatt, amióta ismerem, amikor nála jártam, valóban azt éreztem, hogy otthon vagyok, jó a hangulat, közvetlenség van, egyszerűség van, egyértelműség van. Most tudtam meg kicsit többet arról, hogy miért is van így. Mert aki nem úgy köszönön, hogy Szép jó estét, öreganyám, azt ő nem engedi be.
Tegnap este meghallgattam egy részét egy felvételnek, amit ’72-ben készítettek az amerikai rokonok. Egyik este még nagy összejövetel volt a nagyszüleimnél, énekeltek, nótázgattak, viccelődtek, beszélgettek, másnap reggelre, december 2-án reggel meghalt nagyapám. Fájdalmasan gyönyörű ez a felvétel. Hallom a régiek hangját, a nagynénémét, aki rég meghalt, s akit imádtunk, a nagyszüleimét, az akkor egy éves testvérem gagyogását, édesanyámét, akinek a hangja akkor még friss volt, mint a harmat, és gyöngéd, selymes, mint a szélben lengedező árvalányhaj. Én ezt a hangját már csak ritkán hallottam, amire én megszülettem, már ércesebbé tette az élet. Hallgattam azt, hogy hogyan beszélnek az emberek. Milyen előzékenyen, milyen szépen, pedig nem mindenki volt iskolázott. A szavak, a mondatok, a szófordulatok, ahogyan megszólítják egymást, ahogyan teret adnak egymásnak, ahogyan ott vannak egymásnak, azt mutatja, egymásért vannak. Tudják, egymás nélkül nem boldogulnak, és egymáshoz a kérésen, a tiszteletteljes megszólításon keresztül vezet az út. Jó nagyot sírtam tegnap este. Attól az emberségtől, ami a beszélgetésekből, az egymás felé fordulások hogyanjából sugárzott.
A képen a mostani izzadó ablakok, mert fő az étel. Ma ilyen korán kell megfőznöm, mert spontán módon összejött mára egy kirándulás barátokkal, mert aztán ismét utazom, megyek ismét Németországba, az én “öregapámhoz”, akiről azt mondtam tegnap egy barátomnak, hogy ha most hirtelen nagy bajban lenne, és az segítene rajta, hogy eladjuk a házunk, gondolkodás nélkül eladnám. És hogy utána a csóré seggemmel maradnék ismét? Lehet. Lehet, hogy úgy járnék, mint oly sok ősünk, akik a háborúkkor és a rendek változásaikor folyton elveszítették mindenüket, s mégis, a semmiből is újra tudták kezdeni, mert bíztak, mert ott voltak egymásnak, pedig semmi egyebük nem volt, csak a csupasz életük.
Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál