Ha nem ügyelünk az érinthetőségre, érinthetetlenekké válunk. Az új dogma: azt csinálok az életemmel, amit akarok, az életem a saját elképzeléseim szerint, a világot pedig a saját képemre alakítom, pont hogy nem megadja, hanem elveszi tőlünk az életet. Lassan senkit nem lehet megérinteni sem fizikálisan, sem érzelmileg, mert felnőtt több olyan generáció, amely a politikai korrektség nevében mindent, ami emberi, diszkriminál, töröl, betilt. Ennek ellenhulláma, hogy a másik véglet pedig ezt a cancel culture/woke mozgalom ideológiát tiltja be. Kontrollálunk mindent és mindenkit, feljelentünk mindent és mindenkit, aki nem úgy viselkedik, ahogyan mi akarjuk. Az új “mi”-k Tudják, hogy mi a jó és mi rossz. Annak függvényében, hogy hol élsz, ez egymásnak homlokegyenest ellenkező dolog lehet. Aki középen van, aki egyszerűen csak látja a két végletet, látja az általuk megvalósuló jó dolgokat, ugyanakkor a hülyeségekkel szemben kritikus, hamar mindkét véglet ellenségévé válik.
És akkor ott áll az ember, egyedül.
Kihez lehet még szólni? Fel lehet-e venni egy idegen ember kisbabáját? Meg lehet-e simogatni egy idegen kisgyerek buksi fejét? Hozzá lehet-e érni valakihez a villamoson? Ki lehet-e mondani, ha mást gondolsz, mint amit az aktuális propaganda épp nyomat? Meg tudod-e tartani a gyereked? Megfoganni, megnemzeni, kihordani, megtartani, felnevelni? Meg lehet-e szólítani még valakit barátságosan, anélkül, hogy attól kellene aggódnod, vajon melyik pi
llanatban használja fel ellened a barátságosságod, azzal vádolva meg, hogy a túlzott bizalmaskodással valami rejtett szándékod volt? Lehet-e még összeölelkezni az utcán? Lehet-e még bennem természetes a bennem élő természet, pl. az, hogy nő vagyok, vagy hogy férfi vagyok? Ha nem, akkor mi marad nekünk? A mesterségesen megcsinált élet? Az ipari mennyiség? A képernyők érintése? A szemkontaktus nélküli világ? Az online bódító őrülete? Látjuk-e, hogy a covid – nem érinthetősége hogyan függ össze az összes többi nem érinthetőséggel? A rengeteg kényszeres neurózis kialakulásával, amellyel ki akarjuk fertőtleníteni magunkból és másokból az Életet? Látjuk-e, hogy milyen kevés az, ami a hétköznapjainkban eleven? Olyan eleven és törékeny, mint egy most születő
csecsemő? Látjuk-e, hogy élni azt jelenti, veszélyben lenni, és ezzel együtt tudunk-e igent mondani rá, minden egyes pillanatban? Hogy ha nem engedjük, hogy megérintsenek mások, ha többre tartjuk azt, hogy mit tartunk mi megfelelőnek és jónak és csak azt akarjuk beengedni az életünkbe, akkor meghalunk? Akkor mindannyian hikikomorit követünk el, amely egy Japánban több évtizede megfigyelhető jelenség: röviden szociális elzárkózást jelent, sokszor még a közvetlen családtagokkal is. Az első élet, amely megérintett, az anyánk volt. És utána az összes többiek. Karácsony jó alkalom, hogy összegyűjtsük a bátorságot, és hagyjuk magunkat megérinteni, a családtagokon, rokonokon, barátokon, szomszédokon beáramló Élet által. És lehet, hogy fájni fog. Igen.
De a lemélyebb mozgás, még a fájdalomnál is mélyebben élő mozgás a szeretet.
Áldott karácsonyt kívánok és érintésekben gazdag új évet!
Gergely Edó